Az idei tél kényezteti a futókat. A természetnek ez nem természetes, de ami hiányzik az élővilágnak, az ajándék a kocogóknak.
Jómagam már többször nekikezdtem a futásnak, de soha nem volt elég kitartásom a dologhoz. Tulajdonképpen sosem szerettem kocogni. Munka után, fáradtan sokszor szívesebben indultam bringázni, moziba, kocsmába, mint húztam edzőcipőt. De minden sport alapja a futás, legyen az robbanékonyságot igénylő mozgás, vagy kitartást követelő állóképességi gyakorlat.
A tavalyi Ironman közben - mint már annyiszor mindig - ismét megfogadtam, hogy soha többet, de két héttel a verseny után elhatároztam, hogy a következő nagyatádi vasemberre rendesen fel fogok készülni. Azóta rendszeresen kocogok. És ez a lényeg, a rendszeresség. Amióta reggelente, a gyárba indulás előtt megyek futni, jobban indul a napom, délután pedig mindenre van időm.
Sajnos szilveszterkor történt egy kis baleset, ami miatt hetekig nem húzhatok futócipőt, így a lábujjaim helyett csak a kezemet használhatom, ezért a futás helyett csak írni tudok. A kényszerű szobafogság ráébresztett arra, hogy megszoktam a kocogást, sőt, talán meg is szerettem, így első bejegyzésemben nektek nem is kívánhatok mást, csak további száraz időt.
